Álom, mátrix vagy holografikus képződmény a világunk?
Csak egy álom lenne a világunk? A mátrixban vagy valamiféle illuzórikus világban élünk, ahol mi magunk is az illúzió részei vagyunk? Van valami magasabb rendû valóság ezen túl? Filozófusok, tudósok, írók, filmesek és más szabad gondolkodók sokasága keresi a választ ezekre a kérdésekre.
Az elmúlt évtizedek egyik legnépszerûbb tudományos elmélete, a holografikus univerzum elképzelése szintén ilyen vizekre evez. Ezoterikus körökben nagy örömmel fogadták az elméletet, hiszen az õsi keleti tanokkal több helyen egybecsengõ következtetésekre jutnak a tudósok. Az elmélet leegyszerûsítve arról szól, hogy a világunk egy másik világ másolata, pontosan úgy, ahogyan például egy fa és az arról készült holografikus kép viszonyul egymáshoz. A hologram sajátossága, hogy egy térbeli tárgyat sík felületre leképezve a tárgy térbeli alakja rekonstruálható az így leképezett fotóból. Ráadásul ha a fát ábrázoló holografikus képet kettévágjuk, mindkét darabon kirajzolódik a teljes fa a kettévágás ellenére. Vagyis a részben benne van az egész, minden mögött ott van ugyanaz az egység, bármennyi darabra is szabdaljuk. Ennek mintájára az univerzumot is hasonlóan képzelik el. Azt mondják, hogy a valóság, amit tapasztalunk, illúzió, és a teljes valóságnak csak kis szelete, leképezett mása. Minden létezõ mögött ugyanaz a különbségek nélküli egység van.
A probléma csupán annyi mindezzel, hogy minden ilyen új felfedezés (relativitás elmélet, kvantumfizika, holografikus univerzum) után fellelkesülünk, de csak elméletileg jutunk közelebb a valósághoz. Egy új nézõpontot kapunk, ami segít kissé más szemszögbõl szemlélni a világot, de a valódi életünk nem kerül közelebb a valósághoz.
A helyzetet nehezíti, hogy a keleti tanok, filozófiák és más vallások sem teljesen egységesek ebben a kérdésben. A legegyszerûbb megközelítés, amit a legtöbb filozófia és vallás alkalmaz a világ modellezésére, a lineáris idõszemlélet szerinti teremtés elmélete, amely azt vallja, hogy a teremtés valamilyen idõpontban megtörtént és a létezés is ehhez viszonyított idõsíkon zajlik. A másik – mostanában egyre divatosabb – elképzelés, hogy nem létezik a fenti idõsík, minden a Mostban történik, a jelenben csúcsosodik ki. Tehát a teremtés és létezés is a jelenben történik, hiszen nincsen más, csak az adott pillanat. A harmadik elképzelés szerint egyáltalán nem létezik a teremtés, csak az elménk teremti mindazt, amit tapasztalunk. Mivel mi azt tapasztaljuk, amit az elménk teremt, ezért a világ tapasztalása illúzió, vagyis valótlan, nincs objektív létezése. Azaz a valóságot csak álmodjuk.
Mindhárom elképzelés hiányosnak hat, ha közelebbrõl megvizsgáljuk. S míg a védikus írások képesek mindhármat összehangolni, csak a mi elménk ragaszkodik ahhoz, hogy ha két látszólag ellentmondó elgondolást hallunk, akkor az egyiknek biztosan hamisnak kell lennie. Például a harmadik felfogáshoz húzó – és a nyugati ezoterikus gondolkodást leginkább befolyásoló – advaita-vedanta filozófia felismeri a végsõ létezés egységét, de nem tudja kezelni a különbözõséget. Vagyis azt mondja, hogy minden valótlan, aminek a különbözõség az alapja. Például a változatosság, a forma, a személyiség is mind illúzió. Szerintük ha egység van, akkor nem lehet egyidejûleg különbözõség is. Ez viszont nem misztikus felismerés, hanem egyszerû logikai hiba, az egyértékû logika (vagy más néven az ellentétek logikája) hibájából adódik. A nyugati tudomány Harthshorne óta tudja, a gaudiya-vaisnava-vedánta filozófia pedig már jóval korábban felismerte a többértékû logika érvényességét. A világban számtalan példát látunk, hogy valami egyszerre két, egymást látszólag kizáró igazságnak is megfelel. Például nehéz volt megküzdeni a tudománynak azzal, hogy az anyag végsõ soron hullám vagy részecske természetû. A két dolog látszólag kizárja egymást. Aztán felismerték, hogy az anyag részecske- és hullámtermészetû is, attól függõen, hogy honnan nézzük.
A hasonlat, hogy a valóságot csak álmodjuk, jó is, meg nem is. Többször élnek vele a védikus írások is. A helyzet azonban ennél komplexebb. A fizikai létünk valósága olyan, mint az álom a végsõ létezéshez képest. Ebbõl a szempontból megfelelõ a hasonlat. Ha azonban azt mondjuk, hogy az egyéni álmoknak semmi közük egymáshoz, mindenki a maga álmát álmodja, sõt, nem is létezik más, csak a mi saját álmunk (ami ráadásul valótlan), akkor innentõl nem mondhatunk semmi továbbit. Meg kell állni és le kell tenni a tollat, hiszen akkor minden tanító minden tanításával együtt szintén csak az álom része, sõt, bármilyen felismerésünk – legyen az bármilyen misztikus megvilágosodás, egység tudat – szintén csak egy valótlan álom. Így ezekre a tapasztalatokra sincs semmi értelme hagyatkozni.
Viszont csak abból tudunk mégis kiindulni, amit tapasztalunk. Valójában nincs is más lehetõségünk. De mit tapasztalunk? Azt látjuk, hogy vannak más emberek, vannak objektív tapasztalatok, korlátok és törvények, melyek mindenki számára ugyanúgy érvényesek. Ha egy megvilágosodott személy fejjel nekimegy egy falnak, akkor ugyanazt tapasztalja, mint ha egy nem megvilágosodott ember, vagy ha egy kutya megy neki a falnak: a fal mindenki számára ugyanúgy ott van. Ha pedig valamely rendszerben mindenki számára ugyanúgy érvényes szabályok, törvények tapasztalhatóak, akkor az a rendszer létezik, egyfajta objektív valósága van. Lehet, hogy a valóság tudatosságszintje alacsonyabb, mint a végsõ valóságé, de attól még valóság – egy alacsonyabb rendû valóság. Azt mondhatjuk erre, hogy ezt az objektivitást is csak álmodjuk. Ez a kijelentés sajnos minden alapot nélkülöz. Ha valahol rendszeresen ismétlõdõ törvényszerûségeket, vagyis objektivitást találunk – márpedig az életünkben bõven találunk ilyen dolgokat -, akkor maga az objektivitás a bizonyíték arra, hogy tõlünk független kívülröl jövõ törvényszerûségek irányítják. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak mi álmodjuk, hanem létezõvalóság.
A védikus szentírások szerint a világunk Isten álma. Mahá-Visnu álmodja a mi világunkat, az anyagi létezés valóságát. Ez azt jelenti, hogy van egy tiszta tudatból álló valóság, amit az anyag és az anyagi azonosságtudat illúziója meg sem érinthet. Ez Visnu, Krisna valósága. Ez a teljes valóság, a lelki világ. Visnu azonban egyfajta álmodó tudatot is megnyilvánít. Az Õálma tehát ez az anyagi létezés, melyben most mi vagyunk. Az ebben a világban tapasztalható valóság alacsonyabb rendû, mint Isten valósága. Ez az álom azt jelenti, hogy a halott anyagra vetül Visnu tudata. Minden tulajdonság, változatosság, szépség és személyesség, ami a világunkban tapasztalható, Visnu tudatának köszönhetõ, ami rávetül az egynemûés halott anyagra. Ezért tûnik minden élõnek, és közben a halott anyag miatt halottnak is. Mivel mi benne vagyunk ebben az álomban, így az Õálmának a szabályai érvényesek ránk. Ezek tehát ebben a viszonylatban objektív szabályok. Eközben a mi tudatszintünknek megfelelõ befogadóképességgel látjuk ezt az álmot, mert mi is álmodunk. Ezért szubjektív a tapasztalásunk. Így tûnik minden viszonylagosnak és ezáltal valótlannak.
A teremtés és a létezés Isten szempontjából a Mostban történik, és a végsõ valósághoz, a lelki világhoz képest csak egyfajta álomszerû módon, tehát abból a szempontból olyan, mintha nem is történne. Isten és az Õ valóságában élõk szempontjából nincsen más, csak az öröklét, az örök most. A tér és idõ korlátai nem érvényesülnek a lelki világban, lévén hogy azok csak az álomszerû anyagi létezés velejárói, korlátai.
A mi világunk (tehát az álomban élõk) szempontjából, a mi tudatszintünk szerint befogadható módon a teremtés és a létezés lineáris idõsíkon történik. Vagyis a teremtésre és a létezésre mindhárom elmélet igaz, csak a nézõponttól függ, hogy honnan nézzük. A szentírások is sokszor írják le a teremtést a három (vagy még több) nézõpontból.
Így hangolható össze a három különbözõ nézõpont. De ez az összehangolás nem emberi agymunka, már elve megtalálható a védikus szent iratokban, melyekhez fordulva megérthetjük, hogyan láthatunk túl azon az álmon, amiben létezünk, hogyan láthatjuk az álom történéseiben a valóságot és hogyan ébredhetünk föl, hogy végre azt az életet éljük, azt a kapcsolatot nyerjük vissza, amire a szívünk mélyén mindig is vágytunk, csak nem tudtuk, hol keressük.
Kovács Attila, Acsjutánanda dász