Magányosan sétáltam egy himalájai erdőben, amikor egy lepratelepre érkeztem, ahol az emberek – ebben az időben még senki sem foglalkozott a leprásokkal; a társadalom nem vett tudomást a létezésükről – a Himalája puszta hideg földjén feküdtek. Rongyokat viseltek. Volt, aki meztelen volt; volt, akinek hiányoztak az ujjai, az orra. Körbefogtak, jó tucatnyian, és azt követelték, hogy adjak nekik baksist, vagyis adományt. Nem volt nálam semmi; csak egy kis kóbor sadhu voltam. Körülbelül 20 perc-fél óra elteltével teljesen átkutattak, és elengedtek. Elmentemben megláttam egy idős, haldokló leprás asszonyt. Nem volt orra. Az arca szétmállott és eltorzult. Nem voltak ujjai; sem lábujjai; szinte semmi haja nem maradt. Csak ott feküdt, felült és rámnézett. Anyai pillantással úgy nézett rám, hogy megéreztem, hogy érezte a fájdalmamat, amikor a társai zaklattak. Felemelte a kezét, hogy megáldjon, és olyan szeretetet éreztem áradni belőle. Igazi volt. Odaszaladtam hozzá, és a kezemet a feje alá tettem. Közelebb hajoltam hozzá, és ő így szólt hozzám hindiül:

- Isten áldjon meg, gyermekem. Isten áldjon meg, gyermekem.

Felnéztem rá; mosolygott. Csak egy pár foga volt, a szemében könnyek csillogtak. A szíve arra vágyott, talán már évek óta, hogy megáldhasson egy gyermeket, és én megadtam neki a lehetőséget, hogy megáldjon engem. Emlékszem, hogy mit gondoltam akkor, amit nehéz lehet megérteni, hiszen az 50-es, 60-as évek Amerikájában születtem és nevelkedtem, moziba jártam – Hollywood, és minden ilyesmi.

Amikor ránéztem... Soha nem láttam még senkit, aki ilyen gyönyörű lett volna. A fizikai megjelenése nem változott. De én láttam a szívét. Egyszerűen csak arra vágyott, hogy szerethessen valakit, és hogy valaki elfogadja a szeretetét. Emlékszem, arra gondoltam, hogy senkit és semmit nem lenne szabad megítélnünk csupán a külsődleges helyzete alapján. Ha lemegyünk mélyre, akkor mindenki igazán csak erre vágyik – arra, hogy szeressen, és hogy őt szeressék. Ez a szívünk természete - „ananda mayo bhasyat”. Később megtudtam a Brahma szutrákból, hogy minden élőlény az örömet keresi. Az elme öröme, és az érzékek által nyújtott élvezetek adhatnak valami kis elégedettséget. Ám ezek nagyon sekélyesek, és hamar elillannak. Az egyetlen öröm, ami meg tudja érinteni a szívet, az a szeretet – szeretetet adni és kapni. Ennek a hajlamnak az eredete pedig mindannyiunkban az átma, az örök lélek Isten, Krisna iránt érzett természetes szeretete, és az, hogy megtapasztaljuk Krisna irántunk érzett határtalan, végtelen, édes szeretetét. 

Fordította: Sexty Ildikó
Forrás: www.radhanathswami.com