A részletesen kidolgozott eljárásokat az i.e 5. századtól kezdve jegyezték le szanszkrit nyelven. Eredményeit a mai napig széles körben felhasználják Indiában és Délkelet-Ázsiában.

Az egyik legkorábbi védikus szöveg, az Atharvavéda[1] Világvallások lexikona 121. o., amelyek (~ i. e. 1500) már tartalmaz orvoslással kapcsolatos fejezeteket, amelyre az ájurvédikus orvosi gyakorlat is alapul. Ájurvédikus kézikönyveket írt Csaraka, Szusruta, és Vagbhata (Kr. u. 1–4. század) amelyekben részletesen leírják a korabeli orvosi gyakorlatokat. Csaraka felsorolt mintegy 500 orvosi szert, Szusruta több mint 700 gyógynövénytismertetett (Csaraka-szamhita, Szusruta-szamhita).

Az ájurvéda elsősorban a betegségmegelőzést hangsúlyozza, a szervezetet fiatalító eljárásokat illetve a test élettartamának meghosszabbítását. Művelői úgy tartják, hogy a napi rendszerességgel végzett ájurvéda-gyakorlatok nemcsak a betegségek megelőzését szolgálják, hanem segítenek megérteni önmagunkat, a körülöttünk levő világot, gyakorlása harmóniát és egyensúlyt alakít ki környezetünkkel.

Az ájurvéda egyfajta integrált megközelítését nyújtja a megbetegedések megelőzésének és kezelésének az életmód megváltoztatásával és természetes gyógymódok kialakításával. Filozófiája azon alapul, hogy az elme (vagy tudat) és a test (vagy fizikai tömeg) nemcsak befolyásolják egymást, hanem megbonthatatlan egységet alkotnak. Az egyetemes tudat egy intelligens energia-óceán, amely lehetőséget ad arra, hogy a fizikai világot az öt érzéken keresztül észleljük. Az ájurvéda az öt alapvető elem (Dévanágari írással: [महा] पञ्चभूत ) metafizikájára alapozzák, amelyek emberi testet beleértve a világegyetemet alkotják. Ezek: Prithvi – föld Áp – víz, Tedzs– tűz, Váju – levegő és Akas – éter.