- A kérdést kutatva Maharastra és Kerala ismeretlen vidékein
Egy félig nyitott kis házikóban fekszem Keralában, India talán legszebb vidékén. Egy burjánzó szépségû trópusi birtok pálmafáinak rejtekében, az óceán partján ért az április. Ahogyan annak Isten saját országában lennie kell, Vénusz hava kellemesen fülledt pillantással üdvözölt bennünket. Azóta is párás, mégis perzselõ tekintettel fürkészi a mennyei vidéket, de könnyeket azért nem nagyon ejt. Az óceán felõl hûs szellõk csillapítják ugyanis április szenvedélyét, és könnyeinek felhõit a közeli hegyek feléûzik.
A kis házikóba behallatszanak a trópusi dzsungel neszei és a magyarság tengerérzését feledni nem engedõóceán morajlása. Éppen egy ájurvédikus kúra zajlik. Ebben a fázisban éppen gyógyító olajat folyatnak a homlokomra, ami az elmére rendkívül jó hatással van. A külsõ, ismeretlen világ izgalmától és a még kevésbé ismert belsõ világ titkainak ígéretétõl némileg megrészegülve próbálok egyensúlyozni a két világ határán. Becsukom a szememet, hallgatom az ismeretlen madarak egyre dallamosabbnak tûnõ énekét, ami az elmét tisztító kezeléssel vegyülve mennyei képeket fest képzeletem vásznára.
Közben azért azt is hallom, ahogyan a terapeuták sugdolózva nevetgélnek. Szerintem nem nagyon lehetne beszélgetniük, mert néha ki-kikémlelnek, és ha valami gyanús neszt hallanak, egymást csitítgatják jellegzetes, szerteszét guruló szavakból szõtt malayalam nyelvükön. Még jó, hogy pont ezt a két renitens alakot fogtam ki. Nagyon megszerettem õket. Velem is sokat beszélgetnek, és nem keveset nevetünk.
Elõzõ nap azon derültünk jókat, ahogyan az indiai nyelveket parodizálták. Most pedig egy hirtelen ötlettõl vezérelve Krisnáról kezdenek énekelni, pont mikor én a két világ között vitorlázom a tudatosság törékeny hajóján. A váratlanul jött, ismeretlenül is ismerõs daloktól kis hajóm feszes vitorlákkal suhan a távoli, hívogató világok felé. De a nagy vitorlázás közben egyszer csak villámként hasít belém újra a kérdés. A kérdés, ami az utunk elmúlt három hetében leginkább foglalkoztatott: Miért ily boldog úgy általában az indiai ember? Mielõtt föltettem volna nekik a kérdést, az elmémben végigfutottak az elmúlt hetek hasonló kérdést szülõ helyzetei.
Indiában úgy tûnik, mintha minden a feje tetejére állt volna. Legalábbis hozzánk képest, mert nyilván nekik ez a természetes. Nálunk például fémes hidegséggel és hangtalan rendben száguldoznak az autók, de gyakran látni a fölhúzott ablakok magányából némán ordító, vagy öklöt rázó embereket. Indiában pont fordítva történik. Az eszméletlen dudálás és látszólagos káosz mögött idegroncsokat sejthetnénk, a sofõrök azonban haláli nyugalommal, rezzenéstelen arccal zsonglõrködnek az utakon. A látszólagos hangzavar a mindennapjaik elválaszthatatlan részét képezi. Az európaiak ingerküszöbén túlnyúló hangerõvel szólnak az utcai hangszórók, konganak a templomi harangok, és az emberek is olyan fennhangon beszélgetnek egymással, mintha veszekednének. Pedig csak kedvesen társalognak és általában elég nyugodtnak tûnnek.
Mi fordítva mûködünk. Nem szeretjük magunk körül a túl hangos környezetet, inkább békés miliõre vágyunk. De lehet, hogy csak azért, mert belül ordít az elménk és két hangzavar már sok lenne együtt. Idegenkedéssel vegyes kíváncsisággal figyeljük, ahogyan az indiaiak szinte nyilvánosan élik a mindennapjaikat. Náluk nagyon szûk az intim szféra, míg nálunk néha kilométeres nagyságú is lehet.
Õk kevesebb dolgot rejtenek véka alá. Az utcán, a nyitott udvarokban, házakban olyan dolgokat látunk Indiában, amit mi inkább négy fal közé szorítunk, s gondosan elrejtjük a kíváncsiskodó szemek elõl. Sokszor az élet szépségét is, de a fájó, nehezen felvállalható dolgokat szinte mindig igyekszünk elrejteni. (A szõnyeg alá söpört saját és családi problémákat, a fogyasztói társadalom szeméthalmait, a vágóhidakat… stb.)
A számunkra ily módon szokatlannak tûnõ indiai élet ízeinek, illatainak, hangjainak és egyszerûségének kavalkádjából aztán egy idõ után egyetlen nagy kérdés kezd kibontakozni: Vajon miért van folyton az az érzésünk, hogy ezek az emberek boldogok?
Az utunk elsõ napján Mumbai forgatagában Mahárástra felé menet, hidak alatt élõ, és boldogan játszó gyerekeket láttunk. (Egy utcagyerekbõl lett milliárdost személyesen is megismerhettünk, de ez más történet…) Késõbb, Mahárástra õsi és lenyûgözõ barlang- és sziklatemplomai környékén is feltûntek nekünk a szegény, de boldog mosolyú helyiek.
Aztán még délebbre repültünk, hogy a multikulti Cochinból Kerala hegyei felé vegyük az irányt. Kerala hegyei között egy igazi rejtett mesevidék tárult föl elõttünk. Végtelen teaföldek futnak mindenfelé az elképzelhetetlen szépségû hegygerinceken. Egy kis hegyi városka határában, a völgyek fölé magasodó szállodában szálltunk meg.
A városban feltûnt, hogy egymással szemben álló dombokon egy mecset, egy keresztény és egy hindu templom áll. Úgy tûnt, itt nem nagyon értik az emberek, hogy mi az a vallási ellentét. Hajnalonta hol az Európában megszokottnál örömtelibbnek ható keresztény kántálást hallottuk, hol az indiai bambuszfuvola hangja siklott boldogan a lélegzetelállító látványt nyújtó völgyek fölött, hogy a nap elsõ sugaraival szövetkezve ébredésre ösztökélje a hajnali ködtakarót szemérmesen magukra húzó, álmos teaföldeket.
A hegyekbõl Kerala lagúnáihoz utaztunk, ahol egy teljes napot és éjszakát töltöttünk lakóhajókon. A bakancslistás élmény minden képzeletet fölülmúlt. Egész nap pálmaligetek között hajóztunk, és kellõen belassulva figyeltük az élet egyre mélyebben kibontakozó áramlását földön, vízen és levegõben.
Saját személyzetünk volt, akik fõztek ránk, és mindennel elláttak, amire csak szükségünk volt. Az egyikük kormányzás közben a vízbe ejtette a telefonját. Nem káromkodott, nem idegeskedett, csak szomorúan panaszolta, hogy így nem tudja fölhívni a családját. Aztán egész délután szomorú szemekkel kormányzott. Mikor felajánlottunk neki egy kis pénzt az új telefonra, végtelenül hálás és boldog volt.
Egy késõbbi állomásunk, Trivandrum õsi Visnu-templomába nem engednek be fehér embert. Kivéve, ha Krisna-hívõ az illetõ. Minket valamiért nagyon szeretnek. Így hát bementünk, hogy lásson bennünket az óceánon fekvõ Úr. Az esõfelhõk éppen tünedezõben voltak, és a délutáni nap kíváncsian pásztázta a templom õsi faragott oszlopait, súlyos ezüstajtóit, a templomi körmenetet vezetõ elefántokat, a békés hívõket, a komoly papokat, és a védikus hangszereken játszó zenészeket, táncosnõket.
Talán a napfény is azt a közel 5 milliárd dollár (nem elírás) értékû római, görög és még korábbi korokból származó kincset kereste, melyet pár éve találtak a templom egyik rejtett kamrájában. De helyette „csak” egy, az õsi védikus idõket idézõ, varázslatos össznépi jelenetet talált. Olyan embereket, akik láthatón boldogan járultak az Úr elé.
Az óceánparti, mennyei kerteket idézõ szállásunkra érve sokszor ültem a homokos tengerpart fölé magasló sziklán, a naplementében elmerülve. Néha fölbukkant mellettem egy fiatal képárus. Egyik nap meg is kérdeztem tõle, hogy miért tûnik ilyen boldognak. Azt válaszolta, hogy elégedett azzal, amije van, nem vágyik semmi többre, …csak arra, hogy még ezt a képet vegyem meg tõle. Tetszett a válasz, de úgy gondoltam, hogy talán volt benne némi rejtett motiváció, így nem zártam le a kérdést (de a képet azért megvettem tõle).
Ilyen elõzmények után most minden mást feledve tör elõ belõlem a kérdés, ahogyan az óceán partján, a kis házikóban fekszem és a terapeuták énekét hallgatom. A válasz rövid gondolkodási idõ után szinte azonnal meg is érkezik: „Annyit szenvedtem az életem során, hogy megtanultam: a szenvedés az Úr kegye, hogy mindig emlékezhessek rá. Így ha jó, ha rossz dolog ér, folyton hálás tudok lenni az Úr Krisnának, ami mindig boldogsággal tölt el.” Letaglózva és szótlanul fekszem tovább, majd hirtelen eszembe jutnak az õsi szentírások, az avanti bráhmana szavai. Õ is meglátta, hogy a benne élõ szenvedés maga az Úr, aki álruhában jött el hozzá azért, hogy az Úrtól való távollét érzését megtapasztalhassa, és ezzel átvezesse az anyagi léten. Korábban, amikor nagy szenvedésben volt részem, megpróbáltam Istenre bízni magamat és az avanti bráhmana szavaira gondolni. Sajnos azonban bármilyen eksztatikus felismerés is volt, és bármennyire is próbáltam életben tartani, amikor enyhült a szenvedés, szépen lassan el is halványult a felismerés ereje. Sajnos könnyen bele tudunk kényelmesedni a „jóba”.
Ez az utolsó napunk Keralában. A kezelés után még kiülök a tengerpartra, és nézem a felhõjátékkal fûszerezett naplementét, ami mintha azt jelezné, hogy ha majd mindig így tudom megélni a világ dolgait, akkor olyan soha nem látott, színes és boldog csoda fog kikerekedni az életbõl, mint amit a nap fest most föl az égre. Az, hogy Krisnára bízzuk magunkat, elméletben nehéznek, fájdalmasnak és áldozatokkal telinek tûnik, de a valóságban mérhetetlen boldogságot ad. Olyan boldogságot, ami legbensõbb, legmélyebb létünkbõl fakad, és ami mellett minden más megvilágosodás eltörpül, legyen az bármilyen „Egység” megtapasztalása, vagy bármilyen „Most”-ra történõ ráeszmélés. Hogyan lehet mégis elérni ezt a megvilágosodást, ráeszmélést, mely végül majd a maguk valójában engedi látni a dolgokat? Nem tudom a választ. Elméletben talán tudom, de a valóságban ez folyamatos tanulást jelent. Most annyit tudok, hogy egyszerûen csak hálás próbálok lenni a „nyomorult kis életemért” és mindenért, amit kaptam, hogy egyszer talán majd adni is tudjak…
Kovács Attila, Acsjutánanda dász